„A régi Ausztriában sok-sok nép élt együtt, mind megőrizte a maga jellegét, a maga sajátos tehetségét, és ezzel különleges organizmussá ötvözte azt a kulturális commomwealth-et, mert annak nevezném. (…) Járt velem egy osztályba alpesi tartományból jött diák, magyar, szláv, zsidó, trieszti, szudétanémet. Valóságos népgyülekezet. És minden második tanár más országból jött, hazája mással összetéveszthetetlen jellegét hozta magával, hanghordozása, magatartása, gondolkodásmódja sajátos színezetét. Engem az iskola pontosan ezzel fölkészített későbbi életemre …” – írta Oskar Kokoschka gyermekkorára emlékezve. Ez az integráló készség, sokszínűségre fogékony befogadó hajlam szükségszerűen megmutatkozott a térségben élő valamennyi nép, valamennyi ember gondolkodásában, magatartásában. Talán éppen ennek köszönhetően alakult jellegzetes közép-európai sorsként Lakatos Artúr élete és pályája is.
1880. március 15-én született Bécsben és itt töltötte életének első tíz esztendejét. Édesapja, Schlosser Salamon, írószer nagykereskedő volt, aki azért jött Budapestre, hogy megalapítsa az első magyar iróngyárat. Édesanyja Komárom megyében született, tehát Lakatos Artúr magyar elődökkel is rendelkezett. A gyermek még a középiskolát is Bécsben kezdte, majd Budapesten folytatta, itt tanult meg magyarul és itt is érettségizett a Barcsay utcai gimnáziumban, 1899-ben. Ekkor családja visszatért Bécsbe, de a fiatalember a konzervatív császárváros helyett a gyorsan fejlődő, gazdag szellemiségű Budapestet választotta. Választásához hozzájárult az is, hogy szakítani akart nyárspolgári gondolkodású apjával, aki a művészi pályát mereven ellenezte.
A Képzőművészeti Főiskola elvégzése után megszerezte a magyar állampolgárságot, és nevét Lakatosra magyarosította. Erre válaszul a Schlosser család kitagadta.
Budapesten a fiatal értelmiség legjobbjainak körében találta meg barátait. Kávéházi asztaltársaságok tagjaként került kapcsolatba Krúdy Gyulával, Cholnoky Viktorral, Battlay Geyzával – akinek verseskötete első illusztrációs munkái közé tartozott. Kedvelt helye volt a Baross kávéház, melyre Fülep Lajos így emlékezett: „Ez a társaság, legalábbis részben, a legjavából tevődött össze annak, ami akkor nálunk a szellemi elit volt. (…) Ódri – nem kell méltatnom (…) Márkus László, egy személyben az Alkotmány és A Hét munkatársa, (…) Szemere György az író; Kürti Jóska; Kürthy György, előbb még írogató-rajzolgató, aztán szintén a Nemzeti Színház tagja; Lakatos Artúr iparművész, Horváth Jenő (Nemzeti Színház), Doktor János, tehetséges fiatal színész; néha Gulácsy; később Kárpáti Aurél, akit már én vittem a társaságba.” (Fülep Lajos: Művészet és világnézet, Bp.1976)
Lakatos Artúr: Zsolnay váza (1914 előtt, festett, mázas kőedény)
Tanulmányait folytatva Nagybányára utazott, ahol Hollósy Simon mellett dolgozott, majd eljutott a 20. század első éveiben Münchenbe is. Ebben a körben ismerkedett meg Rudnay Gyulával, Szablya-Frischauf Ferenccel, Felvinczi Takács Zoltánnal.
Alkotói tevékenységét a festészet mellett grafikai munkákkal, illusztrációk és könyvdíszek, ex librisek rajzolásával kezdte, és ez utóbbiból biztosította megélhetését is. Érdeklődésének legfontosabb területe azonban a textiltervezés volt. 1905-ben már 300 koronás első díjat nyert az Iparművészeti Társulat csomózott szőnyeg pályázatán. Ugyanebben az évben állami ösztöndíjjal és Goldberger Leó textil-gyárostámogatásával utazott tanulmányútra Franciaországba (Mulhause, Párizs) a gyáripari textiltervezés módszereinek tanulmányozására, amint arról beszámolt önéletrajzi írásában. Anélkül, hogy részletesen foglalkoznánk az írással, mégis, ide kívánkozik néhány gondolat visszaemlékezéseiből, melyek művészi elkötelezettségéről és a kor aktuális kérdéseire érzékeny gondolkodásáról árulkodnak: „Ahhoz, hogy a magyar gyári textilipar virágzásnak induljon, a hazai közönséget korszerű, ízléses áruval lássa el, és a világpiacon versenyképes legyen, új, eredeti, művészi textilmintákra is szükség volt, és meg kellett ismerni a tervek gépekre való átvitelének, a minták ismétlődésének alkalmazására szolgáló technikai fogásokat. (…) Csakhogy a nagy textilgyárak nehezen álltak kötélnek. (…) Goldbergeréket végül mégis sikerült meggyőzni arról, hogy a gyárnak csak haszna lesz belőle, ha önálló művészi színvonalú nagyipari textilminta-tervezők lesznek Magyarországon.”(Az utazásról részletes beszámoló jelent meg „Franciaországi tanulmányút 1905-ben”, melyet e folyóirat hasábjain Pálosi Judit tett közzé a 2004/2. számban). Teljesen egyéni hang volt ez a 19-20. század fordulójának nem csupán hazai, hanem európai művésztársadalmában is. Hiszen évtizedekkel később is a kisműhelyek egyedi termékeit részesítették előnyben a tervezők, s nagyon kevesen, egy Ashbee, egy Van de Velde közeledett nagyon óvatos léptekkel a gyári termelés szükségszerűen sivárnak vélt világához. Iparművészetünk történetének tehát éppen ezért, egyértelmű nyeresége volt Lakatos Artúr magyarrá válása, ami munkáinak motívumkincsében is kifejeződik. „A magyarosság nála temperamentumbeli megnyilatkozás, nem afféle program, mely csak a piros-fehér-zöldet tudja jó színnek: de amennyiben tudatos forráskeresés is, hát nem kormányprogramokból, hanem jóféle népművészetből táplálkozik. Innen e mámorosan mély lilák mellett a harsogó zöldek és tüzes pirosak, melyek olyan jó helyre kerültek Lakatos szőnyegein és szövetein: a sok százéves, arisztokratikus és mégsem degenerált népfantázia keverte ki e színeket ilyen eleven és mégsem lármás akkordokban.” – írta róla Bárdos Artúr a Nyugatban 1910-ben.
Lakatos Artúr: Menekülés Betlehemből. 1910 körül, szinezett és opálüveg, ólomfoglalatban.
1906-ban jelent meg a Magyar Iparművészetben „Művészet a szövőiparban” c. cikke, melyben a gyáripari tervezéssel kapcsolatos tapasztalatait ismerteti: „A művészeti szövetipar fejlődését tanulmányozva látjuk, hogy az iparművészeti alkotások értékének fő tényezője a terv, azután a kiviteli mód, amely az anyagi szépséget eredményezi. A jó terv szellemi alapja minden művészi terméknek, és ennek beszerzése elsőrendűen fontos feladata a gyárosnak. (…) Mind gyáriparunk fejlődésén, mind művészeink haladásán segíthetünk akkor, ha szoros kapcsolatot keresünk a tervezők és a termelés között. (…) Kössék ki a hatóságok engedélyek megadásánál, szerződések megkötésénél, hogy a gyárak terveiket magyar iparművészektől szerezzék be! A modern művészeti haladás a szövőiparban nem egyes emberek, hanem az egész nemzet közös érdeke. Van sajátos, a nemzeti jellegből eredő nyelvünk, a szövőipari munkák számára.”
Franciaországból való hazatérte után, 1906-ban a milanói nemzetközi iparművészeti kiállítás magyar csoportjában nagydíjat kapott Tündér Ilona c. szövött faliszőnyegéért. Ugyanebben az évben kezdte meg tanári működését a Székesfővárosi Iparrajziskola textil szakosztályán, ahol vezető tanárnak nevezték ki és feladata volt a szövő-hímző tanműhely megszervezése. Az iskolának esti tanfolyama is volt, ahova többek között a Goldberger gyár is rendszeresen küldte tanoncait. Harmincöt éves tanári működésének kezdete volt ez.
Az Igazságügyi Minisztérium 1908-ban meghirdetett egy tanári állást a kassai Magyar Királyi Javító- Nevelőintézetben, ahol a feladat az volt, hogy ott is megszervezzék a szövő- fa- és bőrfeldolgozó műhelyeket, valamint bútorkészítő és lakberendező tanműhelyt. A munkával Lakatos Artúrt bízták meg, aki fiatal házasként feleségével együtt négy esztendőre Kassára költözött. Pedagógiai munkája mellett kísérletezett saját elgondolásainak, terveinek megvalósításával is.
Még kassai tartózkodása alatt nyílt meg első kiállítása Budapesten, 1910. decemberében a Könyves Kálmán szalonjában. „A Könyves Kálmán helyiségeiben szokatlan kiállítás nyílt meg. Festmények hosszú sora mellett iparművészetről is van végre szó. (…) Régen túlhaladott álláspontnak kellene lennie, hogy a képnek, szobornak meg egyebeknek művészete más, mint a bútoré, vázáé, szőnyegé.” – írta Margitay Ernő a Magyar Iparművészet hasábjain. Valóban, a kiállításon festményei mellett gobelinek, gobelin-tervek, szőnyegek, bútorok, kerámiák, bőrmunkák és más használati tárgyakat mutat be a művész, sokoldalúságát bizonyítva. A kritikák több ízben hangsúlyozzák sokoldalúságát, a műhelymunka során elsajátított anyagismeretét és azt, hogy mint „művészember tanító-mester” a művészettel nevel. A kiállított iparművészeti tárgyak többsége a kassai Javító Intézet műhelyeiben került megvalósításra, melyről azt olvashatjuk: „művészi nevelésében Kassa ma missziót teljesít. Nem frázis, hogy a középosztály otthona ma a Lakatosék műhelyeiből kikerült tárgyak révén válott széppé azon a vidéken.” A „Szerencsejátékosok” c. gobelinje, mely a kassai társaskör számára készült, a gödöllői szőnyegszövő műhelyben került kivitelezésre, hasonlóan a szintén kiállított „Tündér Ilona” kárpithoz. Két szobát is bemutatott a kiállításon, egy úri szobát és egy nappali szobát, melyek a kritikák tanúsága szerint leginkább a konstruktív szemléletű bécsi szecesszió bizonyos darabjaival mutatnak rokonságot. „A kékre pácolt tölgyfa masszív és egyszerű formáihoz nagyon illik a széles felületekben alkalmazott sárgás színű bőrhuzat…” (Rózsaffy Dezső: L.A. kiállítása, Az Újság, 1910.)
Már ekkor feltűnt dekoratív hajlama, mely nem csupán textíliáin, kerámiáin volt szembetűnő, de festményein is, „…sok darab azt árulja el, hogy gobelinre, szőnyegre, vagy üvegfestményre gondolt munka közben…” – írta a Budapesti Hírlap kritikusa. Ez a vonzódás a dekorativitáshoz, ösztönös igénye a stílusteremtő összhang megteremtésére, az élet kereteinek megszépítésére, ez tette őt a magyar art deco rangos képviselőjévé. „A bútor az élet szükséges kelléke, mely mindig változott szerkezetben, anyagban és formában. Lehet egyszerű és lehet pazar, (…) Kötve van a szociális tekintetekkel és társadalmi követelésekkel, mindig kapcsolatosan a nemzeti kultúrával.” – vallotta egyik lakásművészetről szóló írásában – „a korszerű lakásban a textíliák helyes alkalmazása fontos feladat, mert a mai bútorok egyszerűsége, a szigorú tárgyilagosság esetleg rideggé teheti a lakást.”
A fenti sorok is igazolják, hogy Lakatos Artúr, aki az iparművészet szinte minden ágával foglalkozott, mindig az egészre, az együttesre, az enteriőrre gondolt.
Sorolhatnánk a műfajokat és anyagokat, a fa, a bőr, a kerámia, az üvegablak, a szövött és nyomott textil, de a csomagolópapír és könyvdísz, alkalmazott grafika mind megtalálható művészetében. A két világháború közötti időben született egy sor pavilon-terve, melyek szintén illeszkednek életművének dekoratív tendenciáihoz.
Lakatos Artúr: Tálalószekrény (1906) - mahagóniborítás, tükör, sárgaréz veretek, márványlap.
Üvegablakai között „Virágtündér” c. ötmezős terve hihetetlen érzékenységről árulkodik.
Az első világháború törést jelentett művészi pályáján. Négy évet töltött hadifogságban, különböző fogolytáborokban 1914 és 1918 között. (Szerbia, Albánia, Olaszország) Szerencsére módja volt festeni, s hazatérte után, 1918-ban hetven képet állíthatott ki a Nemzeti Szalonban.
A háború után folytatta pedagógiai munkáját az Iparrajziskolában, ahova már 1912-ben visszatért. Az Iparművészeti Társulat kiállítási bizottságának tagjaként résztvett annak valamennyi bemutatóján, kiállítóként és szervezőként is. Nemzetközi kiállításokon (Milánó, Monza) többször nyert aranyérmet, idehaza társulati aranyérmeket és okleveleket. Munkásságának számos területe egy-egy önálló tanulmányt érdemelne.
Lakatos Artúr 1880. március 15-én született Bécsben, 130 éve, s 1968-ban hunyt el. Unokája, Méhes Balázs építész, édesanyja segítségével szép kötetben foglalta össze munkáit, a róla szóló kritikákat, idézeteket a művész-nagypapa saját írásaiból. A kötet végén Méhes Balázs saját írását is közli, mely megható személyes emlékezés „Ópapára”, a régi születésnapokra: „Akkoriban minden évben nagy családi vacsorákat rendeztünk tiszteletére. Szüleim kihúzták az általa tervezett ebédlőasztalt, (…) Minket gyerekeket külön macskaasztalhoz ültettek. Három nemzedék lakott egy lakásban.(…) Közelről láttam mindennapos küzdelmét az értetlen korral. (…) halála óta nemzedéknyi idő múlott el. (…) Semmilyen recenzió nem készült róla még.”
Életművének szakszerű feldolgozása, kiállításon való bemutatása súlyos adósságunk, melyet időszerű lenne hamarosan törleszteni.
Kiss Éva
művészettörténész
(Fotók: Horváth Róbert)
Megjelent: Magyar Iparművészet, 2010/4 p 61-64
Nagy örömmel fedeztem fel ezt a remek dolgozatot nagyapám iparművészeti munkásságáról. Köszönettel Lakatos Mária
VálaszTörlés