2012. február 14., kedd

Franciaországi tanulmányút 1905-ben

Lakatos Artúr:


Franciaországi tanulmányút 19o5-ben

Gyáriparunk már a múlt század végén, az 1896. évi Millenniumi Kiállítás idején szép fejlődést mutatott (bár a Habsburg-ház alatt közös vámterület az osztrák iparnak jó vám­mentes piacot biztosított), de közelről megnéz­ve a műszaki és a kereskedelmi szakvezetés többnyire idegen kézben volt. Sok gyár-vállalat külföldi tőkével, külföldi gyár fiókja volt, de még a kevés magyar régebbi alapítású üzem is szépszámú külföldi alkalmazottat foglalkoza­tott, mert a hazai kiképzési lehetőség még sok szakmában hiányzott. A három magyar textilgyár közül a legnagyobb volt a múlt századi, régi kékfestő üzemből alakult budai Goldberger.
Lakatos Artúr Goldberger számára kiállítási pavilonokat is tervezett (1928).
Nyomómintáikat - csakúgy, mint a másik két gyár, a szintén óbudai Magyar Pamut és a székesfehérvári Felmayer-gyár - német és francia utazó-ügynököktől vásárolták meg, drága pénzen. Magyar textiltervező vagy rajzoló nem volt alkalmazásban sehol, sőt, még a mi századunk első évtizedeiben is a rajzokat német és svájci vésnök keze véste a rézhengerekre.

Lila-ezüst mintás gépi szövetminta (1900-as évek)

Gyári textiliparunkban tehát eredeti, művészi mintatervezés nem volt. A szövetminták ter­vezése, és ezek műszaki áttétele a gépi kivite­lezésre a szövőknél jórészt, a nyomóknál kizárólag külföldiek kezében volt. A ruhaszövet-mintákat - a férfiak számára a londoni, a nők részére a párizsi divat szerint - külföldről hoz­ták be, nagy külföldi mintatervező cégektől vásárolták meg. A díszítő kárpitszövet-mintákat - az akkori stílus-ismétlő divat szerint - ha­sonlóképpen. Ezek a minták formában és szín­ben sematikusak, egyszerűek voltak. A divatos, finomabb szöveteknek nem feleltek meg, igé­nyesebb ízlést nem elégítettek ki. Gyáraink azonban nem is törekedtek erre, mert elsősor­ban vásári tucatárut gyártottak. Egyébként művészi igényű, finomabb, divatos mintákat a külföldi cégek olyan drágán adtak volna, hogy a magyar gyárak nem találták volna meg a számításukat, ráfizettek volna az üzletre. Ahhoz, hogy a magyar gyári textilipar virágzásnak induljon és a hazai közönséget korszerű, ízléses áruval lássa el és a világpiacon versenyképes legyen, új, eredeti, művészi textilmintákra is szükség volt, és meg kellett ismerni a tervek gépekre való átvitelének, a minták ismétlődésének alkalmazására szolgáló technikai fogásokat.

Aranyrács minta (indák) részlete

Külföldön nagy mintatervező műtermekben - amelyek önálló üzleti vállalkozások voltak - harminc-negyven, gyakran még több tervező és technikus készítette a minták terveit. A tervezők között sok igen jó művész is akadt. A műtermek többnyire néhány nagy textilgyárral voltak állandó üzleti kapcsolatban. Saját munkájuk reklámjaként időnként mintakönyveket adtak ki, tömegáruikat művészeti folyóiratokban publikálták, hírverésükhöz felhasználták ismert tervezőművészek nevét is. Így ismerkedtünk meg itthon az angol Morris és Walter Crane terveivel - utóbbinak akkoriban kiállítása is volt az Iparművészeti Múzeumban -, a belga Van de Velde, a francia Verneuil,  német Bruno Paul, Olbricb, Cissarz és mások műveivel. Nálunk ugyanakkor nagyüzemi minta-tervezést sehol sem tanítottak. A gyáripari textilminta-tervezéshez olyan művészeti és technikai, elméleti és gyakorlati ismeretekre lett volna szükség, amelyeket a hazai művészek nem szerezhettek meg itthon. Iparművészeti iskoláinknak nem voltak tan­műhelyei és nem volt kapcsolatuk gyárakkal sem, így azok a fiatal iparművészek, akik textil-tervezéssel is foglalkoztak, csak a kézműiparban kivitelezhették terveiket, nem kapcsolódhattak be a gyáripari tervezésbe. A hazai textilgyárak egyébként nem is tartottak igényt az iparművészek terveire. Pedig ebben az időben, az 19OO-as évek elején, a magyar művészek közül néhányan már sikert arattak pályázato­kon, kiállításokon szőnyegterveikkel, gobeli­nekkel. Magam is részt vettem iparművészeti kiállításon ilyen munkákkal és első díjat nyer­tem. Eredményeinkre végül felfigyelt a sajtó és a műértő közönség, és hiányolni kezdték a művészi munkát: „Miért kell külföldi szövetet vennie annak, aki jobb, ízlésesebb ruhaszövetet vagy lakástextíliát akar?" Mivel pedig a korszerű technikai eljárások csakis külföldön voltak megismerhetők, egyre több szó esett textiltervező iparművészek külföldi tanulmányútjáról. A néhány minisztériumi ösztöndíj mellé szükséges volt azonban a textilgyárak segítsége is - főként azért, hogy majdan elfogadják, igényeljék a tanulmányútról hazatérő művészek terveit.


Nefelejcs minta részlete
Csakhogy a nagy textilgyárak nehezen álltak kötélnek. Goldberger Leó, a gyár kereskedelmi igazgatója, például így szabadkozott: „Nekünk nem kell hegedűművész, elég a nagydob! Itthon csak a paraszti pöttyös mintákra van szükség. A kivitel? Keleten és Afrikában kizárólag ízléstelen, tarka mintákat vásárolnak, ezeket aztán igazán lehet az olcsóbb külföldi rajzok után nyomni!"

Goldbergeréket végül mégis sikerült meg­győzni arról, hogy a gyárnak csak haszna lesz belőle, ha önálló művészi színvonalú nagyipari textilminta-tervezők lesznek Magyarországon. Magam így jutottam ki külföldre 1905-ben, az elsők között állami és gyári ösztöndíj­jal. Egy évig tanulmányoztam a nagyipari textiltervezést.


 
Elutazás előtt a Goldberger-gyárban foglalkoztunk a mintarajzok textilre való átvitelének technikájával, ezt - már említettem – akkor még szinte kizárólag külföldi mesterek végezték a hazai gyárakban. A gyár vezetői tájékoz­tattak azokról a müllhauseni (Mulhouse) és pá­rizsi műtermekről, amelyektől a gyár mintáit vásárolta. Goldberger Ödön, a gyár bécsi igazgatója, akit útközben felkerestünk, ugyancsak ellátott néhány szakmai tanáccsal, és bár arra kért, próbáljak hozzáférni a divatos fran­cia mintatervezéshez, nem rejtette véka alá, kételkedik benne, hogy hozzájuthatunk a kül­földi textilminta-tervező műtermek műhely­titkaihoz. Goldberger Ödön, az üzletember, jól tudta, amire mi, lelkes, fiatal művészek nem gondoltunk, hogy a külföldi műtermek nem fognak bepillantást engedni műhelytitkaikba. Mindenesetre ajánlóleveleket adott azokhoz a műtermekhez, amelyektől gyára a mintaterve­ket rendszeresen vásárolta.



A tanulmányút első állomása az akkor Né­metországhoz tartozó elzászi textil-centrum, Müllhausen városa - francia nevén Mulhouse - volt, amelyet 1871-ben szakítottak el Franciaországtól, és porosz közigazgatás alatt állott, egészen az első világháború befejeztéig.  Az akkori helyi viszonyok rövid jellemzését szükségesnek tartom, mivel célom elérése is összefüggött azzal. A nagy gyárváros lakossága tanulmányutam évében, 1905-ben a betelepített német tisztviselők és katonák kivételével, franciának vallotta magát. A munkások és a kispolgárok elzászi nyelvjárást beszéltek, a gyár-tulajdonosok, nagykereskedők, értelmiségiek - bár tudtuk németül - egy szól sem beszéltek másként, mint franciául. Üzleti és kulturális kapcsolataik éppúgy, mint érzelmeik, Párizshoz kötötték őket. Ennek a németellenes be-állítottságnak köszönhettük, hogy később bejuthattunk a város művészet-barát francia értelmiségi köreibe. Az így szerzett kapcsolatok nagyon hasznosak lettek utunk folytatásakor. Mulhouse-ba kétheti müncheni tartózkodás után érkeztem és egy szerény kis fogadóban szálltam meg. Első utam azonnal abba a mintarajz-műterembe vezetett, ahonnan Goldbergerék vásároltak. Bemutatkoztam a tulajdonos-igazgatónk, odaadtam a pesti gyárigazgató ajánlólevelét, és már hallottam is a választ: „Sajnálom, fiatalember, de ipari kémet nem alkalmazok" - és Goldbergert üdvözölve, ajtót mutatott.

Bárhová kopogtam be - hiszen a városban volt még 20-30 rajzoló-műterem - minden­hol bizalmatlanul fogadtak, s elküldtek.

Goldbergernek tehát igaza lett. Mégis a véletlen a segítségemre sietett. A kis hotel tulajdonosa, egy idevalósi özvegyasszony, ami­kor megtudta hirtelen/váratlan távozási szán­dékom okát - talán azért, hogy állandónak ígérkező vendégét megtartsa -, elvitt a testvé­réhez, akiről kiderült, hogy kisebb textil-mintarajz műterme van. Öten-hatan dolgoztak itt, a tulajdonos fiai, rokonai. Most kiderült, hogy többet ért Mulhouse-ban egy kis szállo­dás protekciója, mint a Goldberger-gyár el­nök-igazgatójának ajánlólevele: azonnal felvet­tek díjtalan gyakornoknak, fizetés nélküli ön­kéntes rajzolónak. (Persze, a műterem tulajdonosa egyúttal nővérének hosszabb időre vendéget szerzett a szállodájába.)


Két hónapig dolgoztam a kis műteremben. A „patron” okos, szerény ember volt, s tudván azt, hogy végzettségemnél fogva rajz- és tervezésbeli tudásom van, ügyesen úgy dolgoztatott, hogy – magyarázat és mutatás alapján – könnyedén elsajátíthattam azokat a kis technikai fogásokat, amelyekkel azután neki is hasznos munkát végezhettem.  A mulhouse-i gyáriparosok egyesülete (Societé Industrielle du Textil de Mulhouse) alapított és a várossal közösen fenntartott egy múzeumot, ahová hetenként ellátogattunk a műterembeli munkatársaimmal. Ide ugyanis a gyárak egész Európából elküldték új textil-mintáikat és az érdeklődők rendelkezésére bocsátották. Ennek a múzeumi tallózásnak a során nyertük értesülésünket a divatról: amit itt láttak, azt követték a rajzolók. Egy külön teremben a falon függtek a textilminták; kézzel elérhetően, de nem leemelhetően. Az akkori minta-védelmi nemzetközi törvény szerint szövő a nyomót, nyomó a szövőt szabadon utánozhatta. Az új minta csak az azonos szakmájúval szemben élvezett teljes védelmet. (Ezt a törvényt csak 1922-ben változtatták csak meg, a szellemi lopást ettől fogva a nemzetközi szer­zői tulajdonjogot védő törvény büntette.)



A mi kis műtermünk a nyomóipar számára dolgozott. Így a nyomógyárak mintáit csak éppen csak megnéztük és csak kis változtatással utánoztuk. A szövőmintákra azonban rátettük a magunkkal hozott üvegdarabot, hogy átmásolhassuk, és otthon felhasználhassuk.

Két hónap alatt elsajátítottam a textilnyomó-iparban a mintatervezéshez szükséges gyakorlati ismereteket, amennyire a kis műteremben lehetséges volt. Tudtam, hogy ott több újat már nem tanulhatok, s most már majd Párizsban kell folytatnom. Csakhogy okultam ám a mulhouse-i tapasztalatokon, s jó előre igyekeztem olyan ajánlást szerezni, amellyel bejuthattam a nagy párizsi műtermekbe. Azt tudtam, hogy Párizsban talán még jobban védekeznek a kémnek tartott idegenek ellen.

Ismét a véletlen szerencse jött segítségemre: az ottani klinika akkori igazgatója valamikor Lausanne-ban együtt dolgozott Budapesten élő menyasszonyom unokabátyjával, a budapesti orvosi egyetem szemész-professzorával. Tartották később is a barátságot, és a műbarát Kapauner professzorral, akinek szép gyűjteménye volt, magam is megismerkedtem. Ő pedig más, művészet-kedvelő barátaival is összeismertetett. Egyikük egy nagy fonalgyár tulajdonosa volt. Nála láttam először több Montizelli-képet és más érdekes műtárgyat. Frey fonalgyárostól, aki akkor a helyi gyáriparosok egyesületének elnöke volt, kaptam aztán ajánlóleveleket néhány elsőrangú párizsi textilminta-tervező műterem tulajdonosához. A mulhouse-i műpártoló, művészetkedvelő francia értelmiség - amint azt nyíltan kifejezésre is juttatták - nemcsak a fiatal művészt, hanem elsősorban a magyar művészt támogatta, mint annak a nemzetnek a fiát, amelyet a németek és osztrákok ugyancsak elnyomnak, mint az elzásziakat.



Párizsban először azt a nagy műtermet ke­restem fel, amely a Goldberger-gyár állandó mintaszállítója volt. A Grand Boulevard-on lévő nagy műterem tulajdonosa, Schaub úr na­gyon udvariasan fogadta a Goldberger Ödön és Leó, valamint a francia fonal-gyáros ajánló­leveleivel érkező fiatal magyar művészt, de megtudva, hogy műtermében szeretnék gyakornokoskodni, sajnálkozva elutasított, mond­ván: nem akarja elveszíteni osztrák-magyar vevőit.

Következő utam a Grand Boulevard egyik mellékutcájába vezetett, a Rue Bonne Nouvelle-be, egy nagy rajzműterembe, amelynek a ve­zetője, monsieur Mouton hosszan vizsgálta ajánlólevelemet, kikérdezett eddigi munkám­ról, otthoni tanulmányaimról, s végül, tekin­tettel a meleg mulhouse-i ajánlásra, valamint a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szer­zett rajztanári oklevelemre, elfogadott díjtalan gyakornoknak. Meg kell jegyeznem, hogy eb­ben nagy része volt annak, hogy Mouton úr műterme nem Közép-Európába szállított, ha­nem nyugati országokba és Amerikába. Min­denesetre becsületszavamat vette, hogy amíg ott dolgozom, a műteremben tanultakra1 senki­nek semmit nem mondhatok el. Tandíj fejében pedig kikötötte, hogy nála készülő terv­vázlataim közül hetenként egyet kiválaszthat, és kiviteleztet. Feltételeit örömmel elfogadtam.

Ez a műterem aztán valóságos nagyüzem volt. Egy világcégnek számító mintatervező műterembe kerültem. Itt a textiltervező szakmában három kategóriát különböztetnek meg: a „tervezők" (compositeur), akik között sok ko­moly művész is akadt, önálló textilvázlatokat készítettek és a tulajdonossal együtt választot­ták ki a célnak éppen megfelelőt. A minta ez­után a „rendezők" (arrangeur) kezébe került, ők készítették elő a gépbe való átvitelre is alkalmas ismétlődő mintarajzokat. Ők voltakép­pen segédek voltak, helyzetük a szakmában a technikusénak felelt meg. Az általuk készített rajzokat vésték nyomóhengerekre a megfelelő szakemberek. Végül az inasokhoz, ta­noncokhoz érkezett a minta, ők voltak a „befejezők" (finisseur). Az ő dolguk volt, hogy több példányban lemásolják a mintát. Ez abban az esetben vált fontossá, ha a vevő nem kizárólagos gyártási jogot kötött ki, s így más országból érkezett vevőnek, több példányban, több gyárnak is eladták a mintát. A tervezők munkáját komolyan megbecsülték: egy-egy kiváló textilminta-tervező fizetése egy szinten volt akkor Párizsban a legmagasabb rangú állami tisztviselőkével.



Ettől fogva rendszeresen, minden délelőtt bejártam a Bonne Nouvelle utcai műterembe, ahol együtt dolgozhattam a tervezőkkel. Ed­digi tervező iparművészi működésem, rajzta­nári képzettségem segítségével könnyen sike­rült a nagyipari textilminta-tervezéshez szük­séges anyagismeret, rajzi, technikai, festékkezelési fogások és ismeretek elsajátítása. Emel­lett bepillanthattam a női divat „teremtés-­titkaiba". Nemcsak hogy megismerkedhettem az igényesebb, divatos női ruhaszövetek min­táival, tanulmányozhattam a női selyem és nyári anyagok mintáinak tervezését, sőt, saját terveimből a műterem vezetője többet kivá­lasztott kivitelezésre, de láthattam az új divatúan szabott ruhákat is, mintatervező, textil­gyáros és szabó összefogásának eredményét is. A ruhákat részben mannequinek, részben ismert színésznők mutatták be először, a siker vagy a bukás viszont a jelentős társadalmi ese­ményeken dőlt el, a longchampe-i lóversenyen, vagy az Opera premierjén. Ha a ruhának si­kere volt, akkor a gyáros hatheti, a szabász háromheti előnyre tért szert a konkurenciával szemben. A mintatervező külön jutalmat ka­pón, és a bemutató hölgy sem járt rosszul. Ezért dolgoztak az új terveken a legnagyobb titoktartás mellett, zárt fülkékben a mintatervezők, hozzájuk ilyenkor csak a patron léphe­tett be.



Az öreg Goldberger Ödön elnökigazgató még a nyár kezdetén Párizsba jött, tavaszi és nyári divatújdonságokat nézni, és egyéb, gyá­rát illető ügyekben. Felkeresett és meghívott vacsorára. Schaub úrtól tudhatta, hogy hol dolgozom, és örült, hogy sikerült a Bonne Nouvelle-utcai nagy műterembe bejutnom. Persze, nem szeghettem meg a szavamat, addig nem mondhattam el semmit, amíg a párizsi műterem kötelékében voltam, de tudta, hogy ősszel, már otthon, mindenről beszámolok majd.

Monsieur Mouton műtermében 1906. július közepéig maradtam. A franciák nagy nemzeti ünnepe, július 14-e után Párizsban megkezdődik a nagy általános nyári szünet, aki teheti, vi­dékre, vakációra megy. Magam is elutaztam vakációra, illetve tájképet festeni a belgiumi Brugge-be, majd (divat-tanulmány céljából is) a közeli divatos tengeri üdülőhelyekre, és a fővárosba, Brüsszelbe is. Augusztus végén tértem vissza Belgiumból Párizsba, be­vártam az október 1-jén nyíló Salon d'Automne ünnepélyes megnyitóját, ahol képekkel és gobelin- tervekkel magam is részt vettem, majd végre hazautaztam.

Mindarról, amit egyesztendős tanulmányutamon tapasztaltam, híven beszámoltam ki­küldőimnek, az állami miniszteri hatóságok­nak és Goldbergeréknek. A gyár külföldön készített rajzaimból és itthoni minta-tervrajzaimból többet megvásárolt, s vásárolt néhány nagyobb magyar divatszövet-cég is nyomó-mintás szövetterveket, amelyeket végszámra rendeltek meg a kivitelező gyárnál.



Tanulmányutam másik fontos eredmény lett, hogy a Fővárosi Iparrajz-iskolában (ma ez az iskola a Képző- és Iparművészed Gimnázium) megszervezhettem és vezethettem a Magyarországon elsőként működni kezdő textilművészeti szakosztályt és szövő-hímző tanmű­helyt. Csakhamar rendszeressé vált, hogy a Goldberger-gyár iskolánkba, osztályom esti rajztanfolyamára küldte tanulni tehetségesebb tanoncait. Közülük többen kiváló iparművészek, grafikusok lettek. (Két évszázados az Iparrajziskolának ez a hagyománya. Mária Terézia királynő a 18. század végén az iparban foglalkoztatottak  számára alapította Pester Zeichenschule-t.) A textilminta-tervezők hazai képzése most már biztosítva volt. Két évvel később megalakult az állami Iparművészeti Iskola - ma főiskola – textil-szakosztálya is, Az azóta eltelt több mint fél évszázad alatt kiváló textiltervező iparművészek generációi nőttek fel a két művészképző iskolában. A. magyar textil-ipar pedig világviszonylatban elismerten magas színvonalon, eredeti művészi mintáival és gyártmányaival nemcsak a hazai közönséget elégíti ki, hanem az egész világa exportál.


Budapest, 1960 (Lejegyezte a művész fia: Lakatos Imre dr)



Lakatos Artúr

textiltervező





Közreadja PÁLOSI JUDIT művészettörténész a Magyar Iparművészet-ben, 2004/2 pp 70-74




JEGYZETEK


William Morris angol költő, iparművész, grafikus, 1834-1897;

Walter Crane angol festő, 1845-1915;

Henry van de Velde belga építész, iparművész, 1863-1957;

M.P.Verneuil francia festő, 1869-1942;

Bruno Paul német építész, iparművész, 1874-1968;

Joseph Olbrich német építész, 1867 – 19o8;

Johann Vincenz Cissarz német festő, grafikus, 1873 - 1942.


Adolf Montizelli olasz származású francia festő, 1824-1886.



 
Lakatos Artúr (Bécs, 188o - Budapest, 1968) tanműhelye a gobelinszövés-oktatás történetében fon­tos szerepet töltött be. Erről az Iparrajziskola 1906-1907. évi értesítője így tudósít: „E tanműhelynek most kialakuló-félben lévő szervezete szerinti célja a szőnyegszövés különböző technikáinak ismertetése, s háziipar-szerűen űzhető terjesztése, továbbá a tanműhelyben készített szőnyegek gyakorlati értékesítése.” „A műhelyt vezető Lakatos Artúr maga is foglalkozott kárpittervezéssel, s a munka mind színvonalasabb tétele céljából neves művészeket kért fel, közöttük Rippl-Rónai Józsefet is, készítsenek kartonokat a műhely számára.  191o-ben a Magyar Iparművészet folyóirat már a szövőipari tanműhelynek az Iparrajziskola helyiségeiben rendezett sikeres kiállításáról számol be.”

(Pálosi Judit: A magyar gobelinszövés húsz éve, Tevan Kiadó, 1994.)


Illusztrációk (fotó: Méhes Balázs)