Lakatos Artúr:
Franciaországi tanulmányút 19o5-ben
Gyáriparunk már a múlt század végén, az 1896. évi Millenniumi Kiállítás idején szép fejlődést mutatott (bár a Habsburg-ház alatt közös vámterület az osztrák iparnak jó vámmentes piacot biztosított), de közelről megnézve a műszaki és a kereskedelmi szakvezetés többnyire idegen kézben volt. Sok gyár-vállalat külföldi tőkével, külföldi gyár fiókja volt, de még a kevés magyar régebbi alapítású üzem is szépszámú külföldi alkalmazottat foglalkozatott, mert a hazai kiképzési lehetőség még sok szakmában hiányzott. A három magyar textilgyár közül a legnagyobb volt a múlt századi, régi kékfestő üzemből alakult budai Goldberger.
Lakatos Artúr Goldberger számára kiállítási pavilonokat is tervezett (1928).
Nyomómintáikat - csakúgy, mint a másik két gyár, a szintén óbudai Magyar Pamut és a székesfehérvári Felmayer-gyár - német és francia utazó-ügynököktől vásárolták meg, drága pénzen. Magyar textiltervező vagy rajzoló nem volt alkalmazásban sehol, sőt, még a mi századunk első évtizedeiben is a rajzokat német és svájci vésnök keze véste a rézhengerekre.
Lila-ezüst mintás gépi szövetminta (1900-as évek)
Gyári textiliparunkban tehát eredeti, művészi mintatervezés nem volt. A szövetminták tervezése, és ezek műszaki áttétele a gépi kivitelezésre a szövőknél jórészt, a nyomóknál kizárólag külföldiek kezében volt. A ruhaszövet-mintákat - a férfiak számára a londoni, a nők részére a párizsi divat szerint - külföldről hozták be, nagy külföldi mintatervező cégektől vásárolták meg. A díszítő kárpitszövet-mintákat - az akkori stílus-ismétlő divat szerint - hasonlóképpen. Ezek a minták formában és színben sematikusak, egyszerűek voltak. A divatos, finomabb szöveteknek nem feleltek meg, igényesebb ízlést nem elégítettek ki. Gyáraink azonban nem is törekedtek erre, mert elsősorban vásári tucatárut gyártottak. Egyébként művészi igényű, finomabb, divatos mintákat a külföldi cégek olyan drágán adtak volna, hogy a magyar gyárak nem találták volna meg a számításukat, ráfizettek volna az üzletre. Ahhoz, hogy a magyar gyári textilipar virágzásnak induljon és a hazai közönséget korszerű, ízléses áruval lássa el és a világpiacon versenyképes legyen, új, eredeti, művészi textilmintákra is szükség volt, és meg kellett ismerni a tervek gépekre való átvitelének, a minták ismétlődésének alkalmazására szolgáló technikai fogásokat.
Aranyrács minta (indák) részlete
Külföldön nagy mintatervező műtermekben - amelyek önálló üzleti vállalkozások voltak - harminc-negyven, gyakran még több tervező és technikus készítette a minták terveit. A tervezők között sok igen jó művész is akadt. A műtermek többnyire néhány nagy textilgyárral voltak állandó üzleti kapcsolatban. Saját munkájuk reklámjaként időnként mintakönyveket adtak ki, tömegáruikat művészeti folyóiratokban publikálták, hírverésükhöz felhasználták ismert tervezőművészek nevét is. Így ismerkedtünk meg itthon az angol Morris és Walter Crane terveivel - utóbbinak akkoriban kiállítása is volt az Iparművészeti Múzeumban -, a belga Van de Velde, a francia Verneuil, német Bruno Paul, Olbricb, Cissarz és mások műveivel. Nálunk ugyanakkor nagyüzemi minta-tervezést sehol sem tanítottak. A gyáripari textilminta-tervezéshez olyan művészeti és technikai, elméleti és gyakorlati ismeretekre lett volna szükség, amelyeket a hazai művészek nem szerezhettek meg itthon. Iparművészeti iskoláinknak nem voltak tanműhelyei és nem volt kapcsolatuk gyárakkal sem, így azok a fiatal iparművészek, akik textil-tervezéssel is foglalkoztak, csak a kézműiparban kivitelezhették terveiket, nem kapcsolódhattak be a gyáripari tervezésbe. A hazai textilgyárak egyébként nem is tartottak igényt az iparművészek terveire. Pedig ebben az időben, az 19OO-as évek elején, a magyar művészek közül néhányan már sikert arattak pályázatokon, kiállításokon szőnyegterveikkel, gobelinekkel. Magam is részt vettem iparművészeti kiállításon ilyen munkákkal és első díjat nyertem. Eredményeinkre végül felfigyelt a sajtó és a műértő közönség, és hiányolni kezdték a művészi munkát: „Miért kell külföldi szövetet vennie annak, aki jobb, ízlésesebb ruhaszövetet vagy lakástextíliát akar?" Mivel pedig a korszerű technikai eljárások csakis külföldön voltak megismerhetők, egyre több szó esett textiltervező iparművészek külföldi tanulmányútjáról. A néhány minisztériumi ösztöndíj mellé szükséges volt azonban a textilgyárak segítsége is - főként azért, hogy majdan elfogadják, igényeljék a tanulmányútról hazatérő művészek terveit.
Nefelejcs minta részlete
Csakhogy a nagy textilgyárak nehezen álltak kötélnek. Goldberger Leó, a gyár kereskedelmi igazgatója, például így szabadkozott: „Nekünk nem kell hegedűművész, elég a nagydob! Itthon csak a paraszti pöttyös mintákra van szükség. A kivitel? Keleten és Afrikában kizárólag ízléstelen, tarka mintákat vásárolnak, ezeket aztán igazán lehet az olcsóbb külföldi rajzok után nyomni!"
Goldbergeréket végül mégis sikerült meggyőzni arról, hogy a gyárnak csak haszna lesz belőle, ha önálló művészi színvonalú nagyipari textilminta-tervezők lesznek Magyarországon. Magam így jutottam ki külföldre 1905-ben, az elsők között állami és gyári ösztöndíjjal. Egy évig tanulmányoztam a nagyipari textiltervezést.
Elutazás előtt a Goldberger-gyárban foglalkoztunk a mintarajzok textilre való átvitelének technikájával, ezt - már említettem – akkor még szinte kizárólag külföldi mesterek végezték a hazai gyárakban. A gyár vezetői tájékoztattak azokról a müllhauseni (Mulhouse) és párizsi műtermekről, amelyektől a gyár mintáit vásárolta. Goldberger Ödön, a gyár bécsi igazgatója, akit útközben felkerestünk, ugyancsak ellátott néhány szakmai tanáccsal, és bár arra kért, próbáljak hozzáférni a divatos francia mintatervezéshez, nem rejtette véka alá, kételkedik benne, hogy hozzájuthatunk a külföldi textilminta-tervező műtermek műhelytitkaihoz. Goldberger Ödön, az üzletember, jól tudta, amire mi, lelkes, fiatal művészek nem gondoltunk, hogy a külföldi műtermek nem fognak bepillantást engedni műhelytitkaikba. Mindenesetre ajánlóleveleket adott azokhoz a műtermekhez, amelyektől gyára a mintaterveket rendszeresen vásárolta.
A tanulmányút első állomása az akkor Németországhoz tartozó elzászi textil-centrum, Müllhausen városa - francia nevén Mulhouse - volt, amelyet 1871-ben szakítottak el Franciaországtól, és porosz közigazgatás alatt állott, egészen az első világháború befejeztéig. Az akkori helyi viszonyok rövid jellemzését szükségesnek tartom, mivel célom elérése is összefüggött azzal. A nagy gyárváros lakossága tanulmányutam évében, 1905-ben a betelepített német tisztviselők és katonák kivételével, franciának vallotta magát. A munkások és a kispolgárok elzászi nyelvjárást beszéltek, a gyár-tulajdonosok, nagykereskedők, értelmiségiek - bár tudtuk németül - egy szól sem beszéltek másként, mint franciául. Üzleti és kulturális kapcsolataik éppúgy, mint érzelmeik, Párizshoz kötötték őket. Ennek a németellenes be-állítottságnak köszönhettük, hogy később bejuthattunk a város művészet-barát francia értelmiségi köreibe. Az így szerzett kapcsolatok nagyon hasznosak lettek utunk folytatásakor. Mulhouse-ba kétheti müncheni tartózkodás után érkeztem és egy szerény kis fogadóban szálltam meg. Első utam azonnal abba a mintarajz-műterembe vezetett, ahonnan Goldbergerék vásároltak. Bemutatkoztam a tulajdonos-igazgatónk, odaadtam a pesti gyárigazgató ajánlólevelét, és már hallottam is a választ: „Sajnálom, fiatalember, de ipari kémet nem alkalmazok" - és Goldbergert üdvözölve, ajtót mutatott.
Bárhová kopogtam be - hiszen a városban volt még 20-30 rajzoló-műterem - mindenhol bizalmatlanul fogadtak, s elküldtek.
Goldbergernek tehát igaza lett. Mégis a véletlen a segítségemre sietett. A kis hotel tulajdonosa, egy idevalósi özvegyasszony, amikor megtudta hirtelen/váratlan távozási szándékom okát - talán azért, hogy állandónak ígérkező vendégét megtartsa -, elvitt a testvéréhez, akiről kiderült, hogy kisebb textil-mintarajz műterme van. Öten-hatan dolgoztak itt, a tulajdonos fiai, rokonai. Most kiderült, hogy többet ért Mulhouse-ban egy kis szállodás protekciója, mint a Goldberger-gyár elnök-igazgatójának ajánlólevele: azonnal felvettek díjtalan gyakornoknak, fizetés nélküli önkéntes rajzolónak. (Persze, a műterem tulajdonosa egyúttal nővérének hosszabb időre vendéget szerzett a szállodájába.)
A mi kis műtermünk a nyomóipar számára dolgozott. Így a nyomógyárak mintáit csak éppen csak megnéztük és csak kis változtatással utánoztuk. A szövőmintákra azonban rátettük a magunkkal hozott üvegdarabot, hogy átmásolhassuk, és otthon felhasználhassuk.
Két hónap alatt elsajátítottam a textilnyomó-iparban a mintatervezéshez szükséges gyakorlati ismereteket, amennyire a kis műteremben lehetséges volt. Tudtam, hogy ott több újat már nem tanulhatok, s most már majd Párizsban kell folytatnom. Csakhogy okultam ám a mulhouse-i tapasztalatokon, s jó előre igyekeztem olyan ajánlást szerezni, amellyel bejuthattam a nagy párizsi műtermekbe. Azt tudtam, hogy Párizsban talán még jobban védekeznek a kémnek tartott idegenek ellen.
Ismét a véletlen szerencse jött segítségemre: az ottani klinika akkori igazgatója valamikor Lausanne-ban együtt dolgozott Budapesten élő menyasszonyom unokabátyjával, a budapesti orvosi egyetem szemész-professzorával. Tartották később is a barátságot, és a műbarát Kapauner professzorral, akinek szép gyűjteménye volt, magam is megismerkedtem. Ő pedig más, művészet-kedvelő barátaival is összeismertetett. Egyikük egy nagy fonalgyár tulajdonosa volt. Nála láttam először több Montizelli-képet és más érdekes műtárgyat. Frey fonalgyárostól, aki akkor a helyi gyáriparosok egyesületének elnöke volt, kaptam aztán ajánlóleveleket néhány elsőrangú párizsi textilminta-tervező műterem tulajdonosához. A mulhouse-i műpártoló, művészetkedvelő francia értelmiség - amint azt nyíltan kifejezésre is juttatták - nemcsak a fiatal művészt, hanem elsősorban a magyar művészt támogatta, mint annak a nemzetnek a fiát, amelyet a németek és osztrákok ugyancsak elnyomnak, mint az elzásziakat.
Párizsban először azt a nagy műtermet kerestem fel, amely a Goldberger-gyár állandó mintaszállítója volt. A Grand Boulevard-on lévő nagy műterem tulajdonosa, Schaub úr nagyon udvariasan fogadta a Goldberger Ödön és Leó, valamint a francia fonal-gyáros ajánlóleveleivel érkező fiatal magyar művészt, de megtudva, hogy műtermében szeretnék gyakornokoskodni, sajnálkozva elutasított, mondván: nem akarja elveszíteni osztrák-magyar vevőit.
Következő utam a Grand Boulevard egyik mellékutcájába vezetett, a Rue Bonne Nouvelle-be, egy nagy rajzműterembe, amelynek a vezetője, monsieur Mouton hosszan vizsgálta ajánlólevelemet, kikérdezett eddigi munkámról, otthoni tanulmányaimról, s végül, tekintettel a meleg mulhouse-i ajánlásra, valamint a budapesti Képzőművészeti Főiskolán szerzett rajztanári oklevelemre, elfogadott díjtalan gyakornoknak. Meg kell jegyeznem, hogy ebben nagy része volt annak, hogy Mouton úr műterme nem Közép-Európába szállított, hanem nyugati országokba és Amerikába. Mindenesetre becsületszavamat vette, hogy amíg ott dolgozom, a műteremben tanultakra1 senkinek semmit nem mondhatok el. Tandíj fejében pedig kikötötte, hogy nála készülő tervvázlataim közül hetenként egyet kiválaszthat, és kiviteleztet. Feltételeit örömmel elfogadtam.
Ez a műterem aztán valóságos nagyüzem volt. Egy világcégnek számító mintatervező műterembe kerültem. Itt a textiltervező szakmában három kategóriát különböztetnek meg: a „tervezők" (compositeur), akik között sok komoly művész is akadt, önálló textilvázlatokat készítettek és a tulajdonossal együtt választották ki a célnak éppen megfelelőt. A minta ezután a „rendezők" (arrangeur) kezébe került, ők készítették elő a gépbe való átvitelre is alkalmas ismétlődő mintarajzokat. Ők voltaképpen segédek voltak, helyzetük a szakmában a technikusénak felelt meg. Az általuk készített rajzokat vésték nyomóhengerekre a megfelelő szakemberek. Végül az inasokhoz, tanoncokhoz érkezett a minta, ők voltak a „befejezők" (finisseur). Az ő dolguk volt, hogy több példányban lemásolják a mintát. Ez abban az esetben vált fontossá, ha a vevő nem kizárólagos gyártási jogot kötött ki, s így más országból érkezett vevőnek, több példányban, több gyárnak is eladták a mintát. A tervezők munkáját komolyan megbecsülték: egy-egy kiváló textilminta-tervező fizetése egy szinten volt akkor Párizsban a legmagasabb rangú állami tisztviselőkével.
Ettől fogva rendszeresen, minden délelőtt bejártam a Bonne Nouvelle utcai műterembe, ahol együtt dolgozhattam a tervezőkkel. Eddigi tervező iparművészi működésem, rajztanári képzettségem segítségével könnyen sikerült a nagyipari textilminta-tervezéshez szükséges anyagismeret, rajzi, technikai, festékkezelési fogások és ismeretek elsajátítása. Emellett bepillanthattam a női divat „teremtés-titkaiba". Nemcsak hogy megismerkedhettem az igényesebb, divatos női ruhaszövetek mintáival, tanulmányozhattam a női selyem és nyári anyagok mintáinak tervezését, sőt, saját terveimből a műterem vezetője többet kiválasztott kivitelezésre, de láthattam az új divatúan szabott ruhákat is, mintatervező, textilgyáros és szabó összefogásának eredményét is. A ruhákat részben mannequinek, részben ismert színésznők mutatták be először, a siker vagy a bukás viszont a jelentős társadalmi eseményeken dőlt el, a longchampe-i lóversenyen, vagy az Opera premierjén. Ha a ruhának sikere volt, akkor a gyáros hatheti, a szabász háromheti előnyre tért szert a konkurenciával szemben. A mintatervező külön jutalmat kapón, és a bemutató hölgy sem járt rosszul. Ezért dolgoztak az új terveken a legnagyobb titoktartás mellett, zárt fülkékben a mintatervezők, hozzájuk ilyenkor csak a patron léphetett be.
Az öreg Goldberger Ödön elnökigazgató még a nyár kezdetén Párizsba jött, tavaszi és nyári divatújdonságokat nézni, és egyéb, gyárát illető ügyekben. Felkeresett és meghívott vacsorára. Schaub úrtól tudhatta, hogy hol dolgozom, és örült, hogy sikerült a Bonne Nouvelle-utcai nagy műterembe bejutnom. Persze, nem szeghettem meg a szavamat, addig nem mondhattam el semmit, amíg a párizsi műterem kötelékében voltam, de tudta, hogy ősszel, már otthon, mindenről beszámolok majd.
Monsieur Mouton műtermében 1906. július közepéig maradtam. A franciák nagy nemzeti ünnepe, július 14-e után Párizsban megkezdődik a nagy általános nyári szünet, aki teheti, vidékre, vakációra megy. Magam is elutaztam vakációra, illetve tájképet festeni a belgiumi Brugge-be, majd (divat-tanulmány céljából is) a közeli divatos tengeri üdülőhelyekre, és a fővárosba, Brüsszelbe is. Augusztus végén tértem vissza Belgiumból Párizsba, bevártam az október 1-jén nyíló Salon d'Automne ünnepélyes megnyitóját, ahol képekkel és gobelin- tervekkel magam is részt vettem, majd végre hazautaztam.
Mindarról, amit egyesztendős tanulmányutamon tapasztaltam, híven beszámoltam kiküldőimnek, az állami miniszteri hatóságoknak és Goldbergeréknek. A gyár külföldön készített rajzaimból és itthoni minta-tervrajzaimból többet megvásárolt, s vásárolt néhány nagyobb magyar divatszövet-cég is nyomó-mintás szövetterveket, amelyeket végszámra rendeltek meg a kivitelező gyárnál.
Tanulmányutam másik fontos eredmény lett, hogy a Fővárosi Iparrajz-iskolában (ma ez az iskola a Képző- és Iparművészed Gimnázium) megszervezhettem és vezethettem a Magyarországon elsőként működni kezdő textilművészeti szakosztályt és szövő-hímző tanműhelyt. Csakhamar rendszeressé vált, hogy a Goldberger-gyár iskolánkba, osztályom esti rajztanfolyamára küldte tanulni tehetségesebb tanoncait. Közülük többen kiváló iparművészek, grafikusok lettek. (Két évszázados az Iparrajziskolának ez a hagyománya. Mária Terézia királynő a 18. század végén az iparban foglalkoztatottak számára alapította Pester Zeichenschule-t.) A textilminta-tervezők hazai képzése most már biztosítva volt. Két évvel később megalakult az állami Iparművészeti Iskola - ma főiskola – textil-szakosztálya is, Az azóta eltelt több mint fél évszázad alatt kiváló textiltervező iparművészek generációi nőttek fel a két művészképző iskolában. A. magyar textil-ipar pedig világviszonylatban elismerten magas színvonalon, eredeti művészi mintáival és gyártmányaival nemcsak a hazai közönséget elégíti ki, hanem az egész világa exportál.
Budapest, 1960 (Lejegyezte a művész fia: Lakatos Imre dr)
Lakatos Artúr
textiltervező
Közreadja PÁLOSI JUDIT művészettörténész a Magyar Iparművészet-ben, 2004/2 pp 70-74
JEGYZETEK
William Morris angol költő, iparművész, grafikus, 1834-1897;
Walter Crane angol festő, 1845-1915;
Henry van de Velde belga építész, iparművész, 1863-1957;
M.P.Verneuil francia festő, 1869-1942;
Bruno Paul német építész, iparművész, 1874-1968;
Joseph Olbrich német építész, 1867 – 19o8;
Johann Vincenz Cissarz német festő, grafikus, 1873 - 1942.
Adolf Montizelli olasz származású francia festő, 1824-1886.
Lakatos Artúr (Bécs, 188o - Budapest, 1968) tanműhelye a gobelinszövés-oktatás történetében fontos szerepet töltött be. Erről az Iparrajziskola 1906-1907. évi értesítője így tudósít: „E tanműhelynek most kialakuló-félben lévő szervezete szerinti célja a szőnyegszövés különböző technikáinak ismertetése, s háziipar-szerűen űzhető terjesztése, továbbá a tanműhelyben készített szőnyegek gyakorlati értékesítése.” „A műhelyt vezető Lakatos Artúr maga is foglalkozott kárpittervezéssel, s a munka mind színvonalasabb tétele céljából neves művészeket kért fel, közöttük Rippl-Rónai Józsefet is, készítsenek kartonokat a műhely számára. 191o-ben a Magyar Iparművészet folyóirat már a szövőipari tanműhelynek az Iparrajziskola helyiségeiben rendezett sikeres kiállításáról számol be.”
(Pálosi Judit: A magyar gobelinszövés húsz éve, Tevan Kiadó, 1994.)
Illusztrációk (fotó: Méhes Balázs)
